A gyereknevelési adatok dzsungelében egy szülőnek meglehetősen nehéz a dolga, amikor gyermekét a legjobb irányba próbálja terelni. A tanárok, tanítók és óvónénik rengeteg segítséget adnak különböző módszerekkel és fejlesztésekkel az írni és olvasni tanításban.
Azonban egyre többször lehet hallani olyan gyerekekről, akik valamilyen módon „kilógnak”. Különleges figyelmet igényelnek, mert ebben vagy abban a képességükben korlátozottnak ítéltetnek. Ténylegesen vannak furcsa helyzetek. Helytelen táplálkozás, vagy nem optimális szülői magatartás hatására a gyerek meglehetősen furcsán tud viselkedni.
Hiba azonban csak a pszichológus, szakember véleményére támaszkodni. Ha a szülő feladja a saját megfigyeléseit és elveti őket amiatt, mert valaki (aki esetleg a gyereknek kicsit sem szimpatikus) olyan bélyeget nyom a gyerekre, hogy „szorongó, szociális környezetébe nem tud beilleszkedni.” A szülő, aki törekszik arra, hogy megbeszélje a gyerekkel a gondjait, játszik és foglalkozik vele sokkal többet tud róla, mint bármilyen a gyerek számára idegen „szakember”. A szakember sokszor csak heti 1-2 órát tud a gyerekkel tölteni, és közel sincs annyira széles körű áttekintése a gyerekkel kapcsolatban, mint a szülőnek.
Helyes irány lenne inkább a szülők megtanítása arra, hogyan kezeljék kommunikációval a gyermek problémáit, mint egy leterhelt „szakemberre” bízni a dolgot, aki amikor elfogy az eszköztára, esetleg súlyos mellékhatásokkal járó gyógyszeres kezelést javasol, vagy mossa kezeit azzal, hogy besorolja őt egy bizonyos kategóriába.
A pedagógus, pszichológus, vagy bármilyen szakember nem lesz velünk a gyermek felnőtt koráig és az, hogy mi válik belőle, a mi felelősségünk.
